Magyarországon a középkor óta termesztenek a szerzetesek levendulát a kolostorkertekben.

Lippay János 1664 és 1667 között kiadott, három kötetes Posoni kert című munkájában így ír a levenduláról: "Lavendula - levendula ennek igen jó illata van, s a levele keskeny hosszúkás, hegyecske, de nem olyan zöld, mint az izsópnak, hanem sötétebb színű avagy hamuzöld színű. Egy arasznál nem igen nő magosabbat, kiből nő négyszegletű vékony száracska, annak tetején, mintegy kalászocskából nőnek apró kék virágok. Szélesebb levelű levendulát is találni érsek urunk őnagysága pozsonyi kertjében, kinek virága fehér. A gyökere a levendulának fás, a magva feketéllő verhenyes, akiről vethetni őtet, de jobb, ha az ágait egy darab gyökérrel elszaggatják és ugy ültetik szélről az ágyak körül kikeletkor vagy ősszel. A Spica (…) hím levendulának hívják (…) mosni-való lúgnak és fördőnek is igen jó, mert megerősíti a két fű az embernek lankadt agya-velejét (…) megnyitja az megrekedt májat és lépit embernek.”

Lippay János e könyvével teremtette meg a magyar nyelvű kertészeti szakirodalmat.